Az „istenadta nép”, az ezer év és a vármegye kérdése

Amikor még folytak a harcok Magyarország területén, Marosán György a következőket írta a szociáldemokrata párt lapjában: „A feudális Magyarországot csak a földreform szüntetheti meg. Ezzel dől az ezeréves per, amelyet a reakciósok folytattak a nép ellen.” (Tiszántúli Népszava, 1945. március 1., 3.o.) Nem sokkal később ezt még részletesebben kifejtette: „Az ezeréves per eldőlt. […] Nagy nap ez, történelmi nap. A magyar nép napja, amelyen az ezeréves feudalizmus leépítése és felszámolása történik.  Forradalmi nap, mert a földosztás maga a forradalom. […] Európa utolsó feudális bástyája dől ma össze, mert Magyarország mindig arról volt híres, hogy a legtovább meg tudta tartani a feudalizmust. […] Egv ezredév tekint le rátok ! Múltjában sötét, reakciós és feudálisig ezredév. Előttetek pedig egy új ezredév következik, amelynek építő és alkotó munkásai mi lesztek.”  (Tiszántúli Népszava, 1945. március 18., 1.o.)

Magyar népművészeti páva-motívum. Úgy tűnik, végre fészket is fog verni a vármegyeházán.

Tanulságos egy kicsit hosszabban is idézni a korszak egyik vezető ideológusától: „Ebben az időben a vörös zászló a szabadság szimbóluma falvainkban, azoknak a dolgozóknak a szemében is, akik nem kommunisták. És akár istentől származtatják a szegények szabadságát, akár a Vörös Hadseregnek köszönik minden paraszt elismeri: A Vörös Hadsereg győzelme nélkül nem oszthatták volna fel egymás között a nagybirtok földjeit. […] Íme itt van ez a nemzeti színű zászló, a mi zászlónk! Ide tömörüljetek, itt a helyetek” — mondja a Nemzeti Parasztpárt nyirgelsei szervezetének elnöke. „De van még egy másik zászlónk is, a piros zászló, amely adja néktek a földet, azt is szeretnünk kell és tisztelnünk, mert az a mi megváltónk. Kedves testvérek, elhozta isten a régen várt szabadságot. Kiosztjuk a földet.” Valóságos földcsuszamlás volt: egy ezer éven át fényben, hatalomban, gazdagságban dúslakodó nagybirtokos osztály tűnt el a történelem süllyesztőjében, és a mélységből léptek ki az ország legelnyomottabb és legszegényebb néprétegei a történelem színpadára.”  (Donáth Ferenc: Demokratikus földreform Magyarországon 1945-1947, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1969., 142.o.)

A kommunisták és társutasaik számára a történelmi képlet tehát így nézett ki: a szegényparasztok összefognak az ipari munkássággal („proletariátus”) és a haladó értelmiséggel a birtokos parasztság („kulákok”), a keresztény középosztály („dzsentrik”), a részben zsidó nagypolgárság („plutokraták”, „tőkések”), az arisztokrácia („földesurak”) ellen. A kisiparosokról, az „ingadozó középparasztokról” és a primitív marxista világképbe besorolhatatlan többi társadalmi csoportról nem esett szó. Nos, ez lett volna a Szegeden, 1944. őszén több beszédben is meghirdetett program. Ez lett volna az úgynevezett „népi demokratikus Magyarország” terve.  

Természetesen hazudtak. A valódi képlet ugyanis így nézett ki: a kommunista párt az egész magyar társadalom ellen. A történelmi igazságtételként beharangozott földosztás hamarosan a visszájára fordult, s valóban igaz lett a „nem osztogatnak, hanem fosztogatnak”. Három éven belül megindult a „kuláktalanítás”, a gazdák termelőszövetkezetekbe való beverése, földjüktől megfosztása. A számtalan áldozatot követelő, emberi tragédiákban, kettétört sorsokban bővelkedő folyamat 1961-ben ért véget. A kommunizmus számára ugyanis mindig a nagybetűs Falu volt az ősellenség, és ha belegondolunk: a kommunista diktatúrák világszerte a parasztság, a gazdák soraiból szedték a legtöbb áldozatot – milliószámra. Gyorsan még tegyük hozzá: a háború után népbíráskodás is tulajdonképpen a jogos igazságtételi igény és cél kielégítése mellett és részben helyett osztálybíráskodás lett, vagyis ismét csak a Nagy Per egyik alfejezetének egymást követő felvonásai lettek a népbírósági eljárások. Ahogyan többen is megfogalmazták: egész társadalmi osztályok ülnek a vádlottak padján.

1945 után az ország közigazgatási és önkormányzati berendezkedése is vita tárgya lett. A Magyar Kommunista Párt 1948-ig még látszólag nem állt a centralizáció pártjára. Egyelőre egyik szövetségesükkel, a látszólag parasztpárti, valójában kriptokommunista belügyminiszterrel, Erdei Ferenccel mondtatták ki az álláspontjukat: „A közigazgatási reakció legerősebb bástyája az elavult feudális szervezet... a vármegye.” Az más kérdés, hogy a javaslat Erdei egyik osztályvezetője, az őszintén naiv Bibó István közreműködésével készült. Ebben a néhány évben még kommunista főispánok is voltak, Tömpe Istvánnak például fehér kesztyűs inasok szolgáltak fel, s vadászatokat tartott…

Szekszárd, vármegyeháza (Wikimedia)

 1948-tól, a „fordulat évétől” kezdve azután a kommunisták álláspontja is megváltozott. A „vármegye” fogalma innentől kezdve az úri elnyomás, a reakció, az ezeréves népellenesség szimbóluma lett. Jó esetben pedig csak immár túlhaladott, történelemi szerepét túlélő, anakronisztikus jelenség. A „népi demokrácia” beköszöntével, és az új, sztálini alkotmánnyal azután Rákosiék kifejezték: a szovjet minta szolgai másolását, a tanácsrendszer importját akarták. A kommunista párt szakfolyóiratában a következőket olvashatjuk az 1950. évi „megyerendezés” előtti időszakból: „Akik ma a vármegyéhez, éppen annak „történelmi hagyományai" folytán ragaszkodnak, nyilván az intézményen túl az azzal elválaszthatatlanul összenőtt rendszerhez vonzódnak […] Szembeállítva tehát a reakciós állam és a népi demokrácia önkormányzatát a mérleg így zárul: a reakciós önkormányzat látszólag önállóság, még azon az áron is, hogy érzésében ellentét keletkezhessék a központ és a helyi szerv között. Lényegében azonban a központ által közvetve, vagy közvetlenül szorosan kézben tartott hivatalnoki kar dönt és vezet. Az elvi alap: az önkormányzat fejlődjék a teljes önállóság, a föderatív szervezés felé, ami a partikularizmus összes hátrányait jelenti. A népi demokrácia önkormányzatában nincs és nem lehet ellentét a helyi és magasabb népi szervek között, mert mindkettő maradéktalanul a néphatalom megjelenési formája, amelyben őszintén a nép akarata és érdeke jelentkezik. Az elvi alap: demokratikus centralizmus. (Beér János: A közigazgatás újjászervezése elé, in: Társadalmi Szemle – 1948. 6-7.sz., 443.o.)

Kevesen emlékeznek rá, hogy a „vármegyék” és a „fősipánok” kérdése egyszer már felmerült. A kommunista diktatúra bukása után, 1990-ben az első szabadon választott Országgyűlés és az Antall-kormány előtt óriási feladatok tornyosultak. Az egyik a tanácsrendszer (szó szerint: a szovjet-rendszer) helyén az új önkormányzatiság megteremtése volt. Az idő sürgetett, mivel a tanácsok mandátumát egyszer már meghosszabbították, és félő volt, hogyha nem jutnak dűlőre a kérdéssel, az ősz folyamán a magyar demokrácia szégyenére ismét tanácsi választásokra fog sor kerülni. Az önkormányzati törvény vitájára az 1990. évi nyári, rendkívüli parlamenti ülésszakon került sor. A kormány által benyújtott tervezet tartalmazta a „vármegye” és a „főispán” kifejezéseket. Ezek természetesen zavarták a baloldali pártokat és a bal-liberális értelmiséget is. Tanulságos a korabeli Népszabadságból felidézni Bossányi Katalin (MSZP) és Bilecz Endre (SZDSZ) beszélgetését:

— Számomra éppen az önkormányzati törvény vitája során vált egyértelművé az, hogy a koalíciónak nyílt restaurációs törekvései vannak a Horthy-rendszer intézményrendszerének és területi-hatalmi viszonyainak visszaállítására, ami semmiképpen sem a kívánatos — s szerintem pártérdeken felül álló — modernizálódást, európai felzárkózást segíti elő. A mi nemzedékünk, a negyven év körüliek számára pedig az ilyen elnevezések, mint főispán vagy vármegye eleve anakronisztikusak, nem beszélve a mögöttük felsejlő hatalmi viszonyokról.

— Egyetértek. De ugye azt te is tisztán látod: bár kormánymegbízottnak hívják a főispánt, és nem lett „vár” a megyéből, azért a centralizációs kormányzati törekvés benne maradt a törvényiben. Változtak az elnevezések, de fennmaradt az avítt intézményrendszer, a területi felosztás. Ráadásul még egy szint, a régió is közbeiktatódott, ami ugyancsak a kormányzati hatalmat erősíti. Úgy, hogy amit itt az ellenzék elért, az nagyon látszólagos. (Népszabadság, 1990-09-22 / 223. szám, 22.o.)

A Beszélőben pedig a liberális főideológus, Kis János bélyegezte meg a törvényt: „[Az MDF] Ahol lehet, inkább a folytonosság szimbolikus megerősítésére törekszik: főispánt, vármegyét szeretne, visszahozná az úri Magyarország hadseregének sujtásos egyenruháját.” (Kis János: Majdnem száz nap után, In: Beszélő, 1990-08-11 / 31. szám, 5.o.)

A pesti Vármegyeháza (Vasárnapi Újság 1861)

Az önkormányzati törvény vitájában előkerült a kérdés: vajon nem kétharmados törvényről van-e szó? Az MDF-SZDSZ paktum alapján úgy tűnt, hogy ez is ide sorolódik. Végül is a kormány pártközi egyeztetést kezdeményezett az ügyben. A később a D-209-es ügyben siralmas szerepet játszó MSZP-s Wiener György világosan megírta, hogy valójában miről szólt a játék: „A pártközi egyeztetésen a kormánypártok hozzájárultak a megyei funkciók erőteljes korlátozásához s egyben a vármegye elnevezésről is lemondtak. A koalíció a főispán megnevezéshez sem ragaszkodott, sőt olyan kompromisszumos javaslatot terjesztett elő, hogy a megyei szintű főispáni hivatalok helyett regionális léptékben szervezett köztársasági megbízotti hivatalok lássák el az önkományzatok törvényességi ellenőrzését. A vármegyei főispáni rendszer feladásáért cserébe az SZDSZ lemondott arról az elképzeléséről, hogy az önkormányzatok felett semmilyen állami kontroll ne érvényesüljön, illetőleg azt az ügyészség gyakorolja. A kölcsönös engedményen túlmenően az SZDSZ magatartását azzal magyarázhatjuk, hogy az új javaslat szerint a köztársasági megbízottat nem a kormány, hanem a köztársasági elnök nevezi ki, s hivatali ciklusideje is az államfőéhez kapcsolódik. E biztosítékok alapján az SZDSZ tárgyaló delegációja valószínűleg úgy látta, hogy a köztársasági megbízott tevékenységét elsődlegesen az elnök befolyásolja, s így az önkormányzatok feletti kormányzati-belügyminisztériumi hatalom lényegében megszűnik, vagy legalábbis szigorú korlátok közé kerül.  (Wiener György: Politika és önkormányzat a rendszerváltás időszakában, in: Társadalmi Szemle – 1993.5. szám, 41.o.)

Vagyis az SZDSZ abban reménykedett, hogy az általa „adott” köztársasági elnökön – Göncz Árpádon – keresztül kontrollt gyakorolhat az ország közigazgatása fölött, sőt, lényegében az ország irányítását átvéve, anullálhatja az 1990 tavaszi választói akaratot!

És most térjünk vissza a „vármegye” kérdéséhez. A „vármegye” elnevezés helyett a „megye” tehát történelmi vonatkozásban nem az állítólagos „feudalizmus” felszámolását jelentette. Nem azt mutatta, hogy „az ezeréves per, amelyet a reakciósok folytattak a nép ellen” eldőlt volna, akár az elnevezések szintjén is. A „horthyzmus” – jelentsen ez bármit is – nem egyenlő az ezer évvel, de annak kétségkívül részét képezi. A kommunista kísérlet, amely az ezer év lezárását célozta meg, és a szegedi ellen-gondolattal egy új nemzet (vagy inkább közösségi) koncepció életbe léptetését, megbukott.

Elhanyagolt vármegyeháza, Torna (Felvidek.ma)

A „vármegye” elnevezés egykori kiiktatása újra csak a „magyar történénelem nagy szakadását” jelképezte. Kovács Imre szavaival azt, hogy 1945 után „lezárult az a hosszú-hosszú folyamat, amelyet büszkén ezer évnek nevezünk és elkezdődött egy új korszak, melynek megjelölésére még nincs kellő távlatunk, lehiggadt szemléletünk. Eddigi jellegében az új korszak mindannak ellentéte, amit az ezer év képviselt és szimbolizált.”

Most azonban az ezeréves magyar államiság helyreállítása folyik. Ráadásul orvosolva azt a hiátust, hogy a „vármegye” nem a „népé” volt, hiszen ma az önkormányzatokat általános választójog szerint választják. „Nép” és „nemzet” összeforrasztásán egy finom kis kiegészítést is láthatunk.